A zenében gyakran hallani a "monofonikus" és "polifonikus" kifejezéseket, különösen, ha olyan hangszerekről beszélünk, mint a szintetizátorok, vagy ha a hangtervezésről van szó. Bár ezek csak díszes szavaknak tűnhetnek, amelyeket a keverékbe dobunk, valójában nagyon is alapvetően fontosak az általunk létrehozott zene textúrájának megértéséhez.

Mi a valódi különbség a kettő között? És ami még fontosabb, mikor érdemes az egyiket választani a másik helyett? Bontsuk le, és találjuk ki, melyik opció illik legjobban a következő zenei projektedhez.

Polifonikus vs. monofonikus

A polifónia egy hangszer vagy zenemű azon képességére utal, hogy egyszerre több "hangot" is megszólaltathat. Mielőtt elkezdene kórust képzelni, tisztázzuk, mit értünk "hangok" alatt ebben az összefüggésben.

A "hang" nem feltétlenül egy éneklő személyt jelent, hanem bármilyen zenei vonalat vagy hangot. Amikor tehát többszólamúságról beszélünk, akkor valójában arról a képességről beszélünk, hogy egyszerre több hangot vagy vonalat tudunk egymásra rétegezni, amelyek mindegyike különálló hangzással rendelkezik. Gondolj a "harmóniára".

A "hangok" kifejezés a nyugati zene legkorábbi napjaiból származik. Évszázadokkal ezelőtt új volt a különböző dallamvonalak rétegzésének ötlete, és az egyes vonalakat gyakran különböző énekesek énekelték. Ezeket a különálló sorokat "hangoknak" nevezték, akár énekelték, akár hangszereken játszották őket. Ez a terminológia megmaradt, még akkor is, amikor a zene fejlődött, és a modern hangszerek átvették ezeket a szerepeket.

A polifónia legkorábbi formáiban összetett, egymásba fonódó dallamok komponálására készült. Gondoljunk csak a reneszánsz motetták gazdag, szövevényes textúrájára. A monofónia ezzel szemben sokkal egyszerűbb volt: egyetlen dallam, tiszta és kíséret nélküli.

Remek példa erre egy gregorián ének vagy a különbség egy szólóénekes és egy teljes együttes között.

Gyorsan eljutottunk napjainkba, és a többszólamúságot és a monofóniát nem csak a vokális zene leírására használjuk, hanem arra is, hogy egy hangszer hány hangot képes egyszerre megszólaltatni. Egy monofonikus szintetizátor például egyszerre csak egy hangot tud lejátszani, így tökéletes a leadek és basszusgitárok számára. Eközben a polifonikus szintetizátor akkordokat és harmóniákat is képes kezelni, ami sokkal gazdagabb, teljesebb hangszeres kíséretet tesz lehetővé.

Monofonikus szintetizátorok

Amikor manapság a szintetizátorokról beszélünk, a "monofonikus" és a "polifonikus" kifejezések gyakran felmerülnek, hogy leírják, hogyan kezelik a hangjegyeket. A monofonikus szintetizátorok egyszerre csak egy hangot tudnak lejátszani. Ez korlátozóan hangozhat, de az elektronikus zene történetének néhány legikonikusabb hangja ezektől a hangszerektől származik.

A valaha készült első szintetizátorok mind monofonikusak voltak. Vegyük például a Minimoogot. Ez egy klasszikus, és amikor kövér, lédús basszusgitárvonalakra vagy leadekre gondolsz, valószínűleg egy monoszintire gondolsz. Annak idején a polifónia technológiája még nem volt meg, ezért mindent úgy építettek, hogy egyszerre csak egy hangot tudjon kezelni.

Sok klasszikus monoszinti masszív volt, mind hangzásban, mind méretben. A korai moduláris szintetizátorok, mint például a Moog Modular vagy az ARP 2500, egész szobákat foglalhattak el a terjedelmes patch rekeszeikkel és az oszcillátorok, szűrők és egyéb modulok állványaival. Tökéletes eszközök voltak az őrült tudósok számára, mivel rengeteg patch-kábelt és komoly elkötelezettséget igényeltek, csak hogy hangot lehessen kihozni belőlük.

Természetesen a hangzás megérte, vastag, meleg és tagadhatatlanul erőteljes.

Ahogy telt az idő és a technológia fejlődött, azt gondolhatnánk, hogy a monofonikus szintetizátorok kiesnek a népszerűségből. De nem, népszerűek maradtak, méghozzá jó okkal.

Nézd meg a Roland TB-303-at, egy monoszinti, amely gyakorlatilag meghatározta az acid house műfajt a maga zúzós basszusvonalaival. Vagy a Korg Monologue, egy modernebb példa, amely életben tartja a monofonikus hagyományt, miközben a zenészeknek új eszközöket ad az alkotáshoz.

Ezek a szintetizátorok bizonyítják, hogy néha a kevesebb néha több, és hogy egyetlen hangnak is hatalmas hatása lehet, ha jól játszanak.

Polifonikus szintetizátorok

A polifonikus hangszerekről való gondolkodás legjobban a zongorával kezdődik. Ez egy olyan példa, amely mindig azonnal kattan. Több billentyűt is megnyomhatsz, és mindegyik egyszerre adja ki a saját hangját. Ez a polifónia, az a képesség, hogy egynél több hangot tudunk egyszerre megszólaltatni, legyen szó akkordokról, összetett harmóniákról vagy független dallamokról.

A legkorábbi polifonikus szintetizátor modellek azonban jóval a zongora után, az 1930-as évek végén jelentek meg. Az egyik úttörő Harald Bode volt, aki megalkotta a Warbo Formant Orguel-t.

Ugyanebben az időben a Hammond cég kifejlesztette a Novachordot, egy polifonikus szintetizátort, amely egy oktávosztásos technológiát használt. Ez a módszer egyetlen nagyfrekvenciás oszcillátor frekvenciájának felosztását jelentette, hogy több oktávra kiterjedő hangokat hozzon létre. Ez egy okos megoldás volt több hang egyszerre történő generálására, de korlátozott volt abban, ahogyan ezeket a hangokat kezelni tudta.

A szintetizátorok polifóniája azonban csak az 1970-es években indult be igazán. Ekkor fejlődött a technológia, és lehetővé váltak a kifinomultabb hangkiosztó rendszerek. Ahelyett, hogy csak a frekvenciákat osztották volna fel, a szintetizátorok külön áramköröket vagy digitális feldolgozást kezdtek használni az egyes hangok kezelésére, így a zenészek valódi polifonikus képességeket kaptak.

Az olyan eszközök, mint a Yamaha CS-80 és a Sequential Circuits Prophet-5 úttörőnek számítottak ebben a tekintetben, mivel meghatározott számú hangot (általában 4 és 16 között) kínáltak, amelyek egyszerre játszhatók.

A polifonikus szintetizátorok hangjainak száma azért számít, mert közvetlenül befolyásolja, hogy mit tehetsz játékosként. Ha egy szintetizátornak például hat hangja van, akkor hathangú akkordot vagy dallamvonalat játszhatsz egy öthangú akkorddal a háttérben. Ha túlléped ezt a határt, a szintetizátornak el kell döntenie, hogy mely hangokat ejtse ki, ami befolyásolhatja az előadásodat. A több hang tehát általában nagyobb rugalmasságot és kreatív szabadságot jelent, különösen, ha hangokat rétegezel vagy összetett részeket játszol.

Duofonikus és parafonikus

A monofonikus és polifonikus mellett van még néhány kifejezés, amely a kettő között helyezkedik el: duofonikus és parafonikus. Ezek a kifejezések talán nem olyan gyakoriak, de nagyon klassz, ha egyszer megismered őket.

A duofonikus szintetizátorok egyszerre két hangot tudnak lejátszani, ami egy lépés a monofonikushoz képest, de még mindig nem egészen teljes polifónia. A duofonikus szintetizátorok úgy működnek, hogy áramköreiket úgy osztják fel, hogy két külön hangmagasságot lehessen egyszerre lejátszani.

Az egyik klasszikus példa az ARP Odyssey. Két oszcillátorral rendelkezik, így az egyikkel basszus hangot, a másikkal pedig dallamot játszhatsz. De ne feledje, hogy mindkét hangjegy még mindig ugyanazokat a szűrő- és erősítőbeállításokat használja, így bár két hangjegyet játszhat, a hangzásformálás szempontjából még mindig némileg össze vannak kötve.

A parafonikus szintetizátorok viszont egy kicsit hibridek. Több hangot tudnak lejátszani, mint a polifonikus szintetizátorok, de ezek a hangok mindegyike ugyanazt a szűrőt és burkológörbe-beállítást használja. Lényegében több hangot kap, de ezek feldolgozása együtt történik, nem pedig egymástól függetlenül.

Híres példa erre a Korg Poly-800. Akkordokat tud játszani, de a közös szűrő és burkológörbe miatt a hangzás egységesebb, szinte olyan, mint a monofonikus szintézis kissé bonyolultabb változata. Ez egy egyedi hangzás, és megvan a maga varázsa, különösen bizonyos zenei stílusokban.

Tehát a duofonikus és parafonikus szintetizátorok kicsit nagyobb rugalmasságot biztosítanak, mint a monofonikusak, de a teljes polifóniához képest bizonyos korlátozásokkal. Ezek egy olyan középutat kínálnak, amely egyszerre sokoldalú és jellegzetes, tökéletes, amikor olyan textúrákat szeretne felfedezni, amelyek nem egészen monofonikusak, de nincs szüksége a polifonikus képességek teljes skálájára.

Monofonikus vs. polifonikus: Melyiket használjam?

Szóval, monofonikus vagy polifonikus szintetizátort válasszon? Ez egy olyan kérdés, amellyel minden zenész és producer szembesül valamikor, és őszintén szólva, nincs mindenre egyforma válasz. Tényleg attól függ, hogy mit akarsz elérni.

A kontextus itt minden. Mindkét típusú szintetizátornak megvannak az erősségei, és ha tudod, hogy mikor kell használni őket, az nagy különbséget jelenthet a zenédben. Gondolj erre: egy kórusban több hang egyesül, hogy egy masszív, összetett hangzást hozzon létre. Ez a polifónia.

Néha azonban csak egyetlen tiszta hangra van szükség az üzenet átadásához, például egy szólóénekesre, aki megállja a helyét. Ez az a hely, ahol egy monofonikus szintetizátor ragyog, amely egy lead vagy egy basszusvonal segítségével átvágja a komplex harmóniát. Egyik sem tudja átvenni a másik szerepét.

Egy teljes zenekar esetében a választás még fontosabbá válik. Ha egy csomó hangszert rétegezel egymásra, egy monofonikus szintetizátor lehet a megfelelő eszköz, hogy egy koncentrált dallamot adj hozzá, amely kiemelkedik a keverékből. Másrészt, ha buja padokat vagy összetett akkordmeneteket szeretne létrehozni, egy polifonikus szintetizátor nagyon szépen kitöltheti a teret,

A játékstílus is számít. Ha gyors, bonyolult vonalakra törekszik, egy monofonikus szintetizátor jobban megfelelhet a mozgékonyságnak. Ha azonban valami atmoszférikusabbat építesz, ahol az akkordok és a rétegek kulcsfontosságúak, akkor egy polifonikus hangszer rugalmasságot biztosít az ilyen textúrák felfedezéséhez.

És ne feledje, a több nem mindig jobb. Csak azért, mert egy polifonikus szintetizátor több hangjegyet tud kezelni, nem jelenti azt, hogy mindig használni kell őket. Ez olyan, mintha pizzát rendelnél. Nem kell minden feltét, hogy finom legyen. Néha az egyszerűség az, ami igazán kiemel egy szólamot. Gondold át tehát, hogy mire van szüksége a zenédnek, és válaszd azt az eszközt, amelyik segít eljutni oda.

Többszólamú zene készítése

Ha mindent elmondunk, a polifonikus és monofonikus fogalmak meglehetősen egyszerűek. Egy hang vagy sok hang, ez ilyen egyszerű. De még ha könnyen felfoghatóak is, ezeket a gondolatokat fontos megérteni a zeneelmélet és a zenei produkció tágabb világában.

Ha tudja, hogy monofonikus vagy polifonikus beállítással dolgozik-e, tájékozottabb döntéseket hozhat a hangzás megalkotásával kapcsolatban. A zeneelméletben és a zenei kompozícióban ezek a kifejezések segítenek a textúra és az elrendezés alapján meghozott döntésekben. Ha tudod, hogy mikor használj egyetlen dallamvonalat egy mono szintetizátorból, szemben egy gazdag, rétegzett, több hanggal rendelkező akkorddal, az mindent megváltoztathat a kompozíciódban.